Szösszenet

A buszon ülve nézek ki az ablakon. Táj, tájak. Egyik szebb mint a másik. A sok zöld nyugtatja szememet. Szinte az összes ányalatát látom egy helyen ennek a színnek. Csodálatos. Viszont egy felé szárnyal a gondolatom. Ez pedig a tenger. Olyan szép a kék ég, meg a sok aranyos bárányfelhő. Rég voltam tengeren. Szinte már nem is emlékszem rá. Elképzeltem, ahogy lábamat belemártom a kék égbe, és a felhők simogatják azt. Mintha tengeren lennék. Nem tudom miért, de most nagyon ott szeretnék lenni. Kifeküdni a napra, belemarkolni a forró homokba, hallgatni a tenger hullámait. Egyszerre nyugtató és pezsdítő. Akármennyire gyerekesnek hangzik, homokvárat építenék. Szeretném azt is hallani, ahogy sok-sok gyerek szaladgál a parton. Meg amikor lehet fánkot vagy valamilyen sósat csipegetni. Minden apró szösszenetnek megvan a hangulata. Becsukom a szemem, és elképzelem mindet egyszerre. Ugyanezt a barifelhős eget látom, a tenger hullámai szinte táncolnak, emberek zöme egy kis darázsfészekre hasonlít, úgy duruzsolnak. Megmártózom a vízben, és olyan szabadnak érzem magam. Lebegek. Nekem ez kell. Képzeletemben már lassan nyugszik a nap. Mindenki megy haza. Én még utoljára belemártom lábamat a tenger langyos vízébe. Elindulok haza. A puha homok simogatja talpamat, hívogat vissza, ne hagyjam magára. De nem lehet. Nem maradhatok itt örökké. Hisz ez egy álomvilág. El kell engednem. A nap nyugszik, a tenger ereje is kezd enyhülni. Minden nyugovóra tér.

Nézem a zöld tájat. A földet, ahol sok sok kukorica van ültetve. A fákat, amik árnyékot csinálnak ebben a nagy melegben. Az eget, amiről már nem jut eszembe a tenger.